Mint mellékállásban családi programszervező, kiolvasom a netről, hogy pont aznap amikor ott vagyunk a szigeten, hatalmas ünnepségek, koncertek, tábortüzek, éjszakai fürdőzések, tűzijátékok lesznek mindenhol.
Autózunk egy órát oda vissza a nevezetes városba, fesztivál persze sehol, utcai árusok dögivel, úgyhogy lesz 7 eurós helyi törülköző meg strandruci és sapka, de tűzgyújtás és elégetni való félelmek és szorongások persze sehol.
Nézzük meg a fővárost, ott biztos lesz valami, ha más nem, akkor az a híres helyi étel, hát az pont nincs, helyette lesz anya lánya charm, meg menő fürdőgatya.
Visszaautózunk a szálláshelyre, ahol inkább helyiek laknak, parkolóhely sehol, hát menjünk a part felé, hátha ott találunk valamit.
Találunk is, hatalmas tüzet a homokban, sorban állást, papírfecnik szorongatását a nehéz gondolatok elégetéséhez, rögtönzött pikniket, jógázó, focizó embereket, élő koncertet, ahol elől csápolok a tizenévesemmel, és lelkesen ismételgetem, hogy hola.
Valahogy mostanában azt tapasztalatom, hogy sokan benne vagyunk ebben a nagy keresésben, vágyunk a tűzijátékra, a tutira, jobbra balra keringünk, és néha tényleg az orrunk előtt vannak a válaszok, emberek, hogy néha elég csak a saját környezetünkben betekinteni, hogy néha pont azok indítanak el az úton, akik ott vannak a szomszédunkban, a közeli parton, és bár a keresés sok ajándékot, emléket hoz, de a tűz olykor tényleg a közeli parton van.